Bekény István

főlevéltáros, 1952–1953

Nekrológja a Levéltári Szemlében jelent meg, az 1997. évi 4. számban

(Levéltári Szemle, 1997/4. 66-67. o)

Szinai Miklós – Szűcs László:
Bekény István

(1916-1997)

Szinyérváralján született. Régi erdélyi-partiumi nemesi családhoz tartozott, származását soha nem hallgatta el, de távol állt tőle bármely dzsentri allűr. Tanulmányait francia-román szakon Kolozsvárott végezte. Egykori kollégái­tól tudtuk meg – ő szerényen hallgatott erről hogy az egyetemen a roma- nisztika nagy ígéreteként tartották számon. Az egyetem elvégzése után, már az 1940 utáni magyar időben, Nagyváradon, a Szent László Gimnáziumban tanított egy rövid ideig. Román és magyar származású tanítványai később szeretettel emlékeztek egykori lelkes tanárukról. 1942-ben elnyerte szűkebb pátriája, Ugocsa vármegye főlevéltárosi állását. Rövidesen behívták azonban katonának, s a szovjet frontra vezényelték. Hazatérése után a Belügyminisz­tériumban kapott állást, ahol négy éven át különböző beosztásokban dolgo­zott. Több évtizedes közös munka után csak véletlenül, másoktól tudtuk meg, hogy 1944 végzetes évében milyen sokszor és önfeláldozóan segítette az üldözötteket — miként belügyi tisztviselőként a kitelepítésre ítélt németeken is igyekezett segíteni. 1949 márciusában, bizonyos kényszerítő körülmények folytán, visszatért a hozzá közelebb álló levéltárosi pályára. Először a Pest Megyei Levéltár munkatársa lett, majd 1949 májusában az Országos Levél­tárhoz került. Itt Ember Győző főigazgató mellett az intézmény titkárságát vezette. 1952-1953-ban a Fővárosi Levéltár helyettes vezetőjeként dolgozott. 1953-ban a Levéltárosok Országos Központjában a tudományos osztály vezetője lett. Ma már kevesen tudják, de számos levéltár-szervezési, módszer­tani kérdés rendezésének kezdeményezése kapcsolódik itteni tevékenységé­hez. 1954. november 1-jével visszakerült az Országos Levéltárba, ahol nyug­díjba vonulásáig, 1980. december 31-éig, több mint negyedszázadon át a II. osztályt, az ún. polgárikori osztályt vezette.

1963-ban francia állami ösztöndíjasként részt vett a párizsi Archives Nationales-ban működő három hónapos Stage Technique International d’ Archives-on. 1971-ben az UNESCO megbízásából közreműködött a Mali Köz­társaság levéltárügyeinek reorganizálásában.

Levéltárosi pályájának csak futólagos áttekintése is bizonyíthatja, hogy gyakorlatot szerezve a megyei levéltáraktól a minisztériumi igazgatásig, majd az Országos Levéltárig és kiegészítve ezt a gyakorlatot az egész ország levéltárügyének a LOK-ban szerzett ismereteivel, gazdagítva nyugateurópai, nemzetközi tapasztalatokkal – kitűnő áttekintőképessége és fölényes intelli­genciája birtokában – mindez az ismeret a magyar levéltárügy egyik leg­kiválóbb szakemberévé avatta. Levéltárosként keveset publikált, inkább szervezte, egyengette mások munkáját és pályáját. Osztálya az ő vezetésével rendezte, az 1956. évi iratpusztulás után pedig mentette a polgárikori mi­niszteriális iratokat, és repertóriumok sorának elkészítésével tette a kutatók számára hozzáférhetővé. Az ő megértő segítségével vált lehetővé az akkoriban megjelent számos polgárikori forráskiadvány elkészítése.

Ennek elismeréseként tagja lett a Közalkalmazottak Szakszervezete El­nökségének és elnöke volt az Elnökség mellett működő Levéltárosi Szakbi­zottságnak, amely tisztségeket évtizedeken át betöltve a levéltárosok kollek­tív érdekvédelmét igyekezett előmozdítani.

Román iskolákban elsajátított ismereteit műfordítóként gyümölcsöztette: több kiváló román író regényét tette hozzáférhetővé élvezetes formában a
magyar közönség számára, ezzel is szolgálva a két nép közötti megértést. Vonzotta egyébként is a latinos mediterrán kultúra. A románon kívül francia, olasz nyelvből felsőfokú, spanyolból középfokú nyelvvizsgával rendelkezett.

Nyugdíjas éveiben a Révai Nagylexikon szerkesztése terén hasznosította kiterjedt ismereteit.

O, aki a legminiciózusabban követni tudta az egyes akták keletkezését és útjukat a közigazgatás, az irattermelés útvesztőiben, személyes baráti be­szélgetések során természetes elfogulatlansággal tudta csillogtatni egy igazi európai műveltségű világfi imponáló tájékozottságát és szellemességét. A vele töltött idő valamennyiünk számára sokszor és szívesen felidézett emlék marad.

Bekény István végakarata volt, hogy a legszűkebb családi körben temessék el. Barátai, kollégái, tisztelői nem vehettek végső búcsút Tőle. Ezért jegyeztük ketten ezeket a sorokat, hogy kifejezzük osztálya, egykori munkatársai és a tágabb levéltárosi társadalom emléke iránti kollektív nagyrabecsülését.