főlevéltárnok, (1912–)1914–1935
Nekrológja a Levéltári Közlemények 1946. évi 24. számában jelent meg.
(Levéltári Közlemények, 1946. 348-350)
N. P.
Gárdonyi Albert 1874–1946.
Gárdonyi Albertnek aránylag magas életkorban, de még alkotó ereje teljében bekövetkezett halála nagy vesztesége a magyar történettudománynak, ezen belül pedig különösen a levéltárügynek és a vele szorosan összefüggő történelmi segédtudományoknak. Termékeny irodalmi munkásságából igen jelentős rész esik a történelmi segédtudományokra, amelyekkel már írói munkássága kezdő korában is szívesen foglalkozott. Kétszáz címet meghaladó irodalmi munkáinak közel egy negyede az idevágó mű és kisebb-nagyobb tanulmány. Legkiemelkedőbbek ezek, közül : „A történelmi segédtudományok története Magyarországon?” (1926) c. műve, „A titkos kancellária eredete és kialakulása” (Századok 1914) , „Az Anjoukon királynék magyar kancelláriája” (Turul 1915) , „A tudományos paleográfia megalapítása” (Történeti Szemle 1916), „A latin oklevélírás rendszere” (Fejérpataky Emlékkönyv). Mint a székesfőváros Levéltárának vezetője (1911—1935) budapesti vonatkozású oklevélgyűjteményeket adott ki. Tudományos szempontból értékes közreműködéssel járult hozzá a Csánki Dezső vezetése alatt gyűjtött „Budapest Történeti Emlékei” c. okmánygyűjtemény I. kötetének (1148-1301) létrehozásához, amennyiben nemcsak a sajté rendezte és a szakszerű bevezetéssel látta el, hanem az eredeti gyűjtésben szereplő 102 oklevél számát a Vatikáni Levéltárban végzett saját kutatásának eredményeként 320-ra emelte.
Gárdonyi azonban nemcsak a történeti irodalomban végzett maradandó értékű munkát, hanem mint a Székesfőváros főlevéltárosa is új utakat jelölt ki ennek a tudományos intézménynek a munkájában. Ezen a téren rendkívüli nehézségekkel kellett meg= küzdenie, mint a legnagyobb magyar törvényhatósági levéltár vezetőjének, annak a kettősségnek a következtében, mely a közigazgatási és a tudományos feladatok párhuzamosságából származik. Rendkívüli egyéni szorgalmával ezt a feladatot is a megoldás útjára vezette, amikor egyrészt kézbevette és irányította a mind nagyobb mértékben gyarapodó adminisztrációs munka racionális szervezését és lehető. megkönnyítését, másrészt nemcsak példát mutatott a tudományos kutatásra és feldolgozásra, hanem az ehhez szükséges lehetőségeket is megteremtette. Így az ő vezetésével és személyes munkájával történt meg a többszöri költözés során összekeveredett anyag szétválogatása és rendezése, ő indította meg a levéltári általános katalógus és a leltárak készítését, a Fővárosi Levéltár egyik legégetőbb problémájának, a selejtezés kérdésének helyes útra terelését. Mind a tudományos érdek, mind a közigazgatás igényeinek szemmeltartásával több bevált selejtezési szabályzatot készített. A levéltár belső adminisztrációjának ilyetén gondozása mellett, igazi szívügye a régi (1686—1872) anyag rendezése és nyilvántartása volt, mert ehhez kapcsolódott irodalmi munkásságának jelentős része. Ennek az anyagnak a megismertetését igyekezett előmozdítani a «História» c. folyóirat és a (Tanulmányok Budapest Múltjából’) c. sorozatos kiadvány megindításával, melyeknek egyúttal legszorgalmasabb munkatársa is volt. A tudományos szakvélemények, melyeket maga és vezetése alatt a levéltár személyzete adott, külön kiemelendők; ezekben ugyanis a tudomány eszközeinek alkalmazásával a főváros közigazgatási érdekeit eredményesen sikerült képviselni vagy megvédelmezni. Mindezek eredményekép megállapíthatjuk, hogy Gárdonyi teljes mértékben átérezte a levéltár, mint tudományos szakhivatal munkájának modern jelentőségét és hogy mindent el is követett Budapest levéltára ezirányú fejlődésének biztosítására.
Nyugdíjbavonulása nem jelentette számára a munka feladását. Széleskörű érdeklődésének megfelelő dolgozatai 1955 után is sűrűn jelentek meg, állandó kapcsolatot tartott fenn munkásságának tűzhelyével, a Fővárosi Levéltárral, de szorgalmas munkájával tűnt fel az Országos Levéltárban és más kutatóintézetekben is. A magyar tudomány története mint tudósnak és mint gyakorlati szervezőnek egyformán meg fogja őrizni emlékét.
