Varga László

főigazgató, 1991–1999

Nekrológja a Levéltári Szemle 2017. évi 1. számában jelent meg.

(Levéltári Szemle, 2017/1. 97-101. o)

Sipos András:

Varga László (1948–2016)

Varga László 1991-ben került Budapest Főváros Levéltára élére. Levéltárakban kutató történész volt, a rendszerváltásig valószínűleg soha meg sem fordult a fejében a levél­tárosi pályafutás. A rendszerváltás idején a főváros levéltára méltatlan helyzetben volt elhelyezés, felszereltség, munkakörülmények, munkavégzés és megbecsültség szem­pontjából egyaránt. „Az úgysem tudunk semmit tenni” hozzáállás a mindennapok ré­szévé vált. A tanácsrendszerről az önkormányzati rendszerre való átmenet idején aktuálissá vált a levéltár további vezetésének, teljes újra po­zicionálásának kérdése is, és a levéltár közössége keresett olyan főigazgatót, aki képes fellendíteni az intézményt, jelentőségéhez méltóan be­kapcsolni a szellemi élet áramkörébe. Varga László érzett erőt és elszántságot ehhez a pályamódosításhoz, bár aligha gondolta, hogy ezzel végképp búcsút mond addigi életformájának.

Varga gyermekkorában az 1957–1962 közötti éveket (Kelet-)Berlinben töltötte, későbbi pályája során is nagyban segítette az ekkor elsajátí­tott kiváló német nyelvtudás. A berlini évek alatt különösen fogékony életkorban érték olyan tapasztalatok – a Fal megépítésétől az színházi élményekig –, amelyek az egész világlátását meghatározták.

Szíve szerint a színházi rendezői pályát választotta volna, de végül az ELTE Böl­csészettudományi Kar történelem–német szakán kötött ki, tanulmányait 1967–1972 között végezte. A „nagy generáció” jellegzetes értelmiségi képviselője volt, aki az for­rongó bölcsészkari közegben élte át a gazdasági reform, a prágai tavasz, az azt követő intervenció és a további reformtörekvéseket elfojtó konzervatív fordulat időszakát. A diákság körében fellépő demokratikus reformtörekvések nem utolsó sorban a megme­revedő hatalom reakciói következtében kaptak egyre inkább ellenzéki ízt. E konfliktu­sok következtében a friss diplomás Varga László mindjárt peremre szorított helyzetbe került, úgy tűnt, hogy nem juthat igényeihez és képességeihez méltó értelmiségi mun­kakörhöz.

Szinte véletlen folytán került arra a helyre, ahol azután rátalált kutatói témájára: a Csepel Vas- és Fémművek, az ország első gyáróriása, amelyet a rendszer a szocialista nagyipar és a munkásosztály fellegvárának tekintett, egészen különleges intézmény­rendszerrel rendelkezett, saját Társadalomtudományi Osztálya is volt, ahol Vargát tör­ténészként alkalmazták. 1973-tól itt kezdte meg a gyáróriás kialakulásával és az alapító Weiss Manfréd pályaképével kapcsolatos kutatásait, amit 1975–1978 között az MTA Történettudományi Intézete aspiránsaként teljesített ki. Témavezetője Hanák Péter volt, akit élete végéig mesterének tekintett. 1980-ban védte meg „A csepeli Weiss Manfréd gyár története 1918-ig” című kandidátusi disszertációját, amelyben az akkor elterjedt „üzemtörténeti” műfajtól elszakadva, vállalat- és vállalkozástörténetként dol­gozta fel témáját, egyben a hazai nagypolgárság társadalomtörténetét is újszerűen kö­zelítette meg. A következő években elkészítette a kiadásra átdolgozott változatot, amelynek a „Csepeli csoda” címet adta, az Akadémiai Kiadó azonban indoklás nélkül felbontotta a kiadásra kötött szerződést.

1978–1980-ban Varga a Magyar Televízió társadalomtudományi szerkesztőségé­ben dolgozott, majd 1980 és 1985 között az MSZMP Központi Bizottsága Társada­lomtudományi Intézetének volt a munkatársa. A munkahelyváltozás folytán is lassan elhagyta a dualizmus korát, mint kutatási témát, és a történészek közül elsők között nyúlt az 1945 után korszak társadalomtörténetéhez. Ennek az időszaknak a terméke az 1984-ben megjelent „Pató Pálok vagy sztahanovisták?” című könyve, amely a gyáripari munkaszervezet egy kulcsfontosságú rétegét, a művezetőket vette górcső alá, akkor ki­fejezettén forró témát vállalva fel.

1985-ben innen távozni kényszerült, s 1986-ban visszakerülve a Történettudomá­nyi Intézetbe, Ránki György a munkásság 1945 utáni történetének kutatásával bízta meg. Varga ezt a feladatot úgy értelmezte, hogy rávetette magát a munkásság 1956-os szerepének, ezen belül is a munkástanácsoknak a kutatására. Később is szívesen emle­gette, hogy gyakorlatilag az első volt – eltekintve néhány olyan történésztől, akik meg­bízhatóbbak számítottak, s ennek okán férhettek hozzá mások számára elzárt forrá­sokhoz –, aki „hivatalosan”, munkafeladatként foglalkozhatott az ’56-os forradalom történetével, s a rendszerváltás idején a téma egyik legjobb szakértőjének számított, ak­tív résztvevője és szakértője Történelmi Igazságtétel Bizottságnak. A Nyilvánosság Klub1989. májusi tanácskozásán javasolta az elmúlt 45 év történetével foglalkozó Nagy Imre Intézet megalakítását – ebből a kezdeményezésből nőtt ki később az 1956- os Intézet. A forradalom történetével foglalkozó kutatások nagyarányú felfutása köz­ben érte a felkérés Budapest Főváros Levéltára főigazgatói posztjára. Ennek elvállalá­sára elsősorban az ösztönözte, hogy a levéltáraknak kiemelten fontos szerepet tulajdo­nított a demokratikus átalakulásban. Azt az akkor újszerűnek ható felfogást képviselte, hogy a levéltár nem csak a múlt búvárlatának – némileg áporodott légkörű, de elmélyü­lésre lehetőséget adó – helye, hanem a demokratikus társadalom egyik alapintézménye, záloga a jogbiztosításnak, az intézmények átláthatóságának, a hatalmat gyakorlók el­számoltathatóságának. Ezen túlmenően úgy vélte, hogy a rendszerváltozás folyamatá­ban különleges szerep illeti meg a levéltárakat, mivel demokratikus közszellem kialaku­lásának nélkülözhetetlen feltétele a reális múltismeret. A levéltári anyagban rejlő in­formációknak, az azokra épülő kutatásoknak ebben a sajátos helyzetben közvetlenül és meghatározó módon kell hatniuk a társadalom tudatára.

E cél szolgálatában számos rendezvényt, kiadványt kezdeményezett, melyek kö­zül különösen maradandó értéket képvisel a Párhuzamos Archívum című könyvsorozat és a Budapesti Negyed című folyóirat. Olyan levéltárat igyekezett szervezni, amelyben a tudományos tevékenység, legyen szó levéltár- vagy történettudományról, meghatározó szerepet kap. Minden itt dolgozót ösztönzött és támogatott ezen a területen.

Azt is azonnal felmérte, hogy a levéltár csak akkor tud ezen elvárásoknak megfelelni, ha minden összetevője – a felső vezetéstől a portaszolgálatig – egyaránt magas színvo­nalon teljesít, és igen nagy figyelmet fordított olyan eredeti szakmájától és addigi ta­pasztalataitól távolabb álló területekre is, mint az állományvédelem, a gazdálkodás, a műszaki ügyek.

Amikor átvette az intézmény vezetését, éppen folyt a Bazilika altemplomában még a II. világháború idején kialakított szükségraktár hosszúra nyúlt felszámolása, a VIII. kerületi Leonardo da Vinci utcai, régi gyárépületből átalakított levéltár birtokba vétele. Az új helyszín a korábbi viszonyokhoz képest hatalmas minőségi ugrást jelen­tett, szinte európai színvonalnak tűnt. Varga László rövid idő alatt felmérte, hogy a fel­fogása szerinti levéltári feladatrendszer magas színvonalú teljesítésének feltétele a szét­szórt, a Leonardo utcain kívül jórészt alkalmatlan telephelyeken működő levéltár egy­séges, hosszú távú megoldást jelentő elhelyezése egy e célra épülő korszerű épületben, és energiáinak javát éveken át ennek szolgálatába állította. Tette ezt olyan körülmények között, amikor a levéltárügyben, magában a BFL-ben is sokan képtelenségnek vélték, hogy a közszférát akkor is jellemző forrásszűke és számos egyéb reális társadalmi igény szorításában a főváros ilyen tervekkel foglalkozzon. Neki lett igaza. Az ő levéltár­felfogásából egyenesen következett, hogy a levéltári anyag fennmaradásának és hozzá­férhetőségének biztosítását a főváros és az állam legfontosabb feladatai közé sorolta, s ennek megfelelő elszántsággal lépett föl – e nélkül a már távozása után, 2004-ben át­adott Teve utcai épület aligha valósult volna meg.

Meghatározó szerepet játszott a levéltáros szakma szélesebb összefogásában is. Egyik kezdeményezője volt az Önkormányzati Levéltárak Tanácsa létrehozásának, melynek az első időszakban, 1993–1997 között elnöki tisztét is betöltötte, s melynek utódszervezete máig a szakma egyik fontos fóruma.

Vezetőként mindenkivel szemben kemény követelményeket támasztott, az „álló­vizet” nem tűrte és nem viselte el. Saját magával szemben is következetes volt: addig töltötte be a főigazgatói tisztet, amíg annak az ügy szempontjából értelmét látta. 1999. évi lemondása után 2004-ig még főlevéltárosként a BFL állományában maradt, ahol el­sősorban az Országos Levéltárból nem sokkal korábban átkerült budapesti MDP és MSZMP iratok rendezési tervének kidolgozásával, valamint a Párhuzamos Archívum könyvsorozat gondozásával foglalkozott. Ekkor készült el kései pályaszakaszának fő műve, a Kádár János bírái előtt c. több mint 700 oldalas forráskiadvány. A Kádár elleni 1951-es koncepciós per és annak felülvizsgálata iratanyagának kiadására – amellett, hogy egyetemista kora óta ambíciói közé tartozott a kommunista koncepciós perek feldolgozása – már nem utolsó sorban a levéltárosi érdeklődés ösztönözte: eredetileg azt kezdte el vizsgálni, milyen iratokból lehet rekonstruálni egy olyan pert, melynek alapanyagát megsemmisítették.

Mind főigazgatóként, mind azt követően egyik motorja volt a XX. századi dikta­túrák irathagyatéka és jogsértései feltárására irányuló törekvéseknek. 1993-ban Buda­pesten ismerkedett meg Joachim Gauckkal, a közelmúlt német államfőjével, aki akkor az egykori NDK állambiztonsági iratait kezelő intézményt – a róla elnevezett „Gauck Hi­vatalt” – vezette. Baráti kapcsolatuk mindvégig élő maradt, és Varga a Gauck segítsé­gével személyesen is megismert németországi megoldást tekintette olyan mintának, melynek alapul vételével Magyarországon is rendezni kell az 1990 előtti állambiztonsá­gi iratok sorsát, hozzáférhetőségét. 1995-ben ő vezette azt a belügyminisztériumi irat­feltáró bizottságot, amelynek munkája az első nagy lépést jelentette az állambiztonsági iratok feletti „civil” kontroll megszerzése, a fennmaradt iratanyag feletti áttekintés megszerzése és ezzel foglalkozó speciális szaklevéltár (a jelenlegi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára jogelődje) felállítása felé. A kialakult jogi és intézményi megoldásokat azonban úgy értékelte, hogy azok a szolgálatok és a politikai osztály ér­dekeit az érintettek, az egykori megfigyeltek és az egész társadalom érdekei elé helye­zik. A kérdésnek az iratok nyilvánosságának elvéből kiinduló rendezését nem csak azért tartotta fontosnak, mert ezekben az iratokban a diktatúra valódi természetének legfőbb bizonyítékait, a személyes és közösségi múlt megismerésének nélkülözhetetlen forrásait látta. Igen korán felismerte azt is, hogy e kérdés megnyugtató megoldása nél­kül a tisztázatlan és tisztázhatatlan ügynökvádak, az ezekből eredő manipulációs lehe­tőségek keltette fortélyos félelem méregként járja át az egész közéletet. Az állambiz­tonsági iratok nyilvánosságáért folytatott küzdelem mindvégig tevékenységének tenge­lyében állt.

Kutatói pályáját végig kísérő téma volt a zsidóság és a holocaust történetének ku­tatása is. 2005-ben elvállalta a Holokauszt Emlékközpont tudományos igazgatói állását abban a reményben, hogy – az intézmény alaprendeltetését teljesítve – módjában lesz összeállítani a holocaust magyarországi áldozatainak a források adta lehetőségek sze­rinti teljes és tudományosan megalapozott névjegyzékét. Az intézményben és körülötte uralkodó viszonyok azonban nem kedveztek a hosszú távú igényes szakmai munkát előtérbe helyező törekvéseknek. 2007–2010 között, nyugdíjba vonulásáig Demszky Gá­bor főpolgármester kabinetjében kulturális ügyekben tanácsadóként tevékenykedett. Első felesége, Barta Daisy pszichológus 1997-ben hunyt el hosszas betegség után. Eb­ből a házasságából két lánya, második házasságából egy fia született.

Élete utolsó éveiben keserűen élte meg, hogy szeme előtt nem azt a múltjával és jelenével őszintén szembenézni képes, demokratikus közszellemtől áthatott, nyugatos magyar társadalmat látta kibontakozni, melyet a rendszerváltás idején – sokakkal együtt – vizionált, és amelynek megszilárdulását kutatásaival, publikációival és levéltárszerve­ző munkájával szolgálni remélte.

A számára fontos dolgokat hosszú ideig elsősorban a 20. századi elnyomó rendszerek­ről szóló írások révén igyekezett elmondani. A kiadatlanul maradt Weiss Manfréd mo­nográfiát maga is végleg asztalfiókba süllyedtnek tekintette. Kollégáinak rábeszélésére fogott hozza a kiadás előkészítéséhez, miután egykori munkahelye, Budapest Főváros Levéltára felvállalta a budapesti és egyben a hazai ipar legnagyobb gyáróriásának kiala­kulását, egyúttal az alapító, az egyik legfényesebb pályát befutó budapesti nagyiparos pályafutását megvilágító munka közzétételét. Élete utolsó évében jórészt ezen dolgoz­va, maga is döbbenten fedezte fel a harminc év után elővett kézirat aktualitását. Meg­írása idején a gyáróriás még a „szocialista nehézipar” zászlóshajójának minősült. Mire megjelenik, régen megszűnt, ám a benne tárgyalt alapproblémák: a hazai iparfejlesztés ügye, ennek kapcsolata a polgárosodással, Magyarország helyzete egy tágabb gazdasá­gi–politikai közösségen belül és ennek hatása a helyi társadalomra – nem kevésbé ak­tuálisak, mint Weiss Manfréd korában. A kötethez annak születését, személyes hátterét megvilágító szubjektív utószót írt, és ennek során arra a következtetésre jutott, hogy személyes emlékeinek egész életútján végigtekintő rögzítésével tudná legjobban átadni azokat a tapasztalatokat, amelyeket a történelemről, Magyarországról, erkölcsről, em­beri magatartásformákról felhalmozott. Ilyen tervek foglalkoztatták, amikor a Weiss Manfréd-könyv nyomdába adása előtt néhány nappal, 2016. november 25-én váratla­nul eltávozott közülünk.